2015. február 6., péntek

Sznekket hoztam csillagok!

(az Istvánok 3 – a prüntyőke 1)

Elmentem az Istvánokért, mert zsebpénzezni akarnak. Verekednek, hogy ki jöjjön. Mondom a pótszülőnek, isten fel s isten le, csak sápadtarcút viszek. Az élők az élőkkel, a holtak a holtakkal. Felebarátaim a rézbőrűek is, de a három lépés távolságon belül nekem már sokba kerül a barátság, mert ezek azt neszelik meg, az ember hol tartja az értékesebb szerszámait, az éj leple alatt kéretlen látogatást tesznek és másnap két deci pálinkáért elcserélik életem néhány évét.
Odajön az Isvánok egyik öccse, kisöccse, de nem a legkisebb, még óvodás, és várja a megmentő szelekciót. Mondom mi van, te is melózni akarsz? Csak áll zsebre dugott kézzel és hallgat. És néz rám, mint a sorsfordító atyaistenre. Hú de kurvára ismerem ezt a nézést. De majd leszokik erről.
Csak gondoljunk bele, ki szeretné gyermekét cigányok közé engedni, oda tudni, ha valami vele történik? Istent is megtagadná mielőtt szufláját kiadná, csak oda ne kerüljön. Miféle lehet az olyan ember, aki magját ontja az Istvánokra és nem törődik utána, hogy a cigányok közé kerüljenek?
Hát kurvára ismerem ezeket az embereket is. És lehet székely is, abból az ősmagyar árpádsávosból is, mert én mondom kurvább az ilyen ember, mint a cigány.
De hát a sorsot veszem onnan, ahonnan elém jön. Mint ez a zsebredugott prüntyőke, aki le nem maradna semmiféle buliról, mert valahonnan érzi, hogy én más kategória vagyok, nekem másak a feladataim, az ő szemében én vagyok az alkotó, míg ők a puszta vegetációban tengődnek, anélkül, hogy történne valami abból a nagy élet experianszból.
A pinkfloydi fasírtgép. Ahol a disznó a marhával közös zsírba kerülnek. De az Istvánok fasírtjába patkány is kerül bőven. És mit nem tanul meg a rászoruló? Az elején nehéz, de a sors vasfoga betöri.
Még utána néztem, engem nézett, nem a piros kocsit. Nem ajándék, nem tiszta ruha, nem édesség kell a prüntyőkének. Egy sorsfordító atyaisten kell neki. Egy apa. Ki valahol -ha nem részeg- más István magokat szór.
Egyszer ez az István elszólta magát, hogy jobb neki így, hogy nincs apja s anyja. Van, de jobb ha nincs velük. Nem részletezte. Nem is kértem. Sosem firtatom a múltat. Nézzünk előre s ha majd időnk lesz, kurvaannyapicsájázunk...
Csináltam aztán szenyót a fiúknak, jó nagyokat, tettem bele mindent, s magamban elgondoltam, hogy hoztam szkubisznekket fiúk...de mi van, ha nem tudják mi az a szkubisznekk? Akkor inkább csak: sznekket hoztam csillagok. De nem értenék. Mert mitől csillagok? És nemcsak csillagok, hanem olyan csillagok, melyeket akármilyen teleszkóp nem lát. Nem elég ide istenség, tudomány, ide emberség kell ezeket a csillagokat meglátni.
De ma azokat az egeket kémleli az ember, ahol a Héraklészok átverik az Atlaszokat. Kell nekik a mindenható isten, de a sors különleges misztikájára hivatkozva nem szorítaná meg annak az élősködőnek a nyakát, aki elől születik és hátul meghal és mást se csinál csak rág és rág, nemz és nemz.
Mert mik ezek a prüntyőkék? Mik ezek az Istvánok? Számok a statisztikában. Egy kontó az üdvösség bankjában, feltéve ha márkanév alá kerülnek. Mert ha nem kerülnek márkanév alá, akkor a nagy nyűnek az elhaló félben levő hátsó részei maradnak, melyek csak rúgni tudnak, hogy a nagy nyű rághasson még egy centit.
De majd kinőve a márkanévből, a fasírtgép fogaskerekei lesznek továbbra is, mert ugyanazt az istent fogják látni, aki a misztikummal tele sorsot irányítja.
Ez a prüntyőke ott zsebre dugott kézzel ordít Istene felé.
De majd leszokik. De bár ne szokna le. Inkább veresse be a pofáját, de ne szokjon le az Istennel való perlekedésről. Mert az Isten is unhatja már, hogy mindaz amit teremtett csak egy engedelmes féreg, kinek minden úgy jó, ahogy van, semmit se szépítene, nem javítana, nem segítene.
Az Isten is egyedül van a Teremtésben.
De ez nem látszik a periszkópokkal.
Nem mondtam semmit aztán. Annyit mondtam: fiúk itt a kaja. Mossatok kezet s egyetek. 
De magamban azt mondtam, hogy sznekket hoztam csillagok.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése