2015. március 1., vasárnap

A szekeres cigány

Az uniós törekvésígéretek egyike az, hogy az emberi jogok elé jön. Megsemmisíti a tákolmányt. Az életet, minden szempontjából rendbe rakja. Ahhoz, hogy felzárkózhassunk, ujjá kell nekünk születni, azt mondják.
Úgy volt, hogy hetek óta egy épületfelújításból egy halom szemét, törmelék maradt, és nem fogyott, csak gyűlt. Nézegettük, mit kezdjünk vele? Ha itt van, ha nem, csak az én dolgom, bajnak van. Ha eltüntetem, senkit nem érdekel. De ha itt van, engem vesznek elő. Számítgattuk, vajon egy szekeres mennyiért vinné el? Ötszáz, hatszázért?
Közben a kutyák irtózatos ugatásba törtek ki. Éppen egy szekeres ment el a kapunk előtt. Összenéztem a szekeressel, egy öreg cigány hajtotta gebe lovát, szekere tele purdékkal. Bekiáltott, látván, hogy a szemetet nézegetem: elvigyem-e?
Behívtam, nézze meg. Nagy szakértelemmel vizsgálta a halom szemetet, mennyit adok kérdezte. Mennyit kérsz? Válaszoltam. Na de mennyiért éri meg magának? Háromszáz. Mondom. Négy és elviszem, mondja az öreg cigány. Jó, mikor? Most né, és már intett is a purdéknak, hogy lefelé a szekérből. Egy feleség és öt gyerek szállt le a szekérből, és már repültek is fel a szemetek a szekérbe. Akkor néztem meg jobban őket: rémszegények, mocskosak, szakadtak. Adtam neki még valami régi ajtót tokostól, örvendett neki, hogy a putrin lecseréli a nájlont.
A csóró cigány, aki ma elvitte a műhely udvarából a szemetet, nem tudom mit ért ebből az eurómaskarádéból? Vajon érdekli-e őt az egész?
De vajon az uniós törekvők mit tudnak ennek a szekeres cigánynak az életéről, lelkéről? Mit tudnak neki ajánlani, hogy megváltozzon az élete?

2015. február 22., vasárnap

Nagymama látogatása

A kemény srác, mindig betörő pofát vágott, sötét dzsekit hordott, keveset és durván beszélt. Félig kopaszos haja börtöntöltelékre emlékeztetett. A lányokkal faragatlanul, ocsmányan beszélt. Mindig türelmetlen volt. Mobil telefonját birizgálta egész nap. Metál zenét hallgatott, összevont szemöldökkel. Eminem-es posztert ragasztott a plafonra, hogy reggel, mikor felkel emlékeztesse: egy vad világba született. Megszokta a vizes margarint, szójás párizsit, éretlen török paradicsomot.
Eukonformálódott.
Megadta a társadalomnak azt, amit követelt tőle. Amit az iskolák tanítanak, az egyházak hirdetnek, a felnőttek mutatnak.
Nini!
Egy nagymama! Egy nem eukonformált, falusi, rusztikus nagymama. Aki jött meglátogatni a társadalom oltárán feláldozott unokáját. Csirkét hozott és kolbászt. És tésztát. A nyolchengeres füstös világba egy mosolyt. Mintha Jézus mosolygott volna nagy naivan ebbe a világba.
A sápadtarcú unoka arcára piros színű textúrát importált a nagymama jelenléte. Az egyébként egyenes, mereven összeszorított ajkak mosolyra húzódtak. A szürkén bamba szemekből egy értelmes szempár robbant ki, akárcsak az Alien 620-ból. A vadember hangja megszelídült.
Egy harmadfokú találkozás: a jelen a múlttal.
Végignéztem, amíg kicsomagolta, feltálalta kis unokájának a finom ételt. Közben elmesélte, hogy nyugodtan egye, mert ez abból a fajtából van, amikor éjjel többször is felkelt, hogy etesse. Hogy nagytata jól van, csak már feledékeny, mert a múltkor elment esernyő nélkül, és utána kellett neki mennie, hogy ne ázzon meg visszafelé hazáig. Hála Istennek már a téli tűzifa is meglett, jövő héten hozzák, azért siet haza. Hogy lett krumpli, zöldség elég, a kert hálás volt ebben az évben is.
Közben átnyújtott ötven lejt a drága unokájának.
Talán két órát is csevegtek. Sok mondanivalójuk volt egymásnak.
A nagymama 64 éves. Van mit vigyen az Úrnak, ha úgy gondolja, ideje haza menni.
Közben a jelenet csendéletté fagyott. Megmerevedett valamilyen információs cellában, de az is lehet, hogy automatikusan letörlődött, mert betréningezett agyunk felfőhet a feldolgozhatatlan információtól, az immunrendszer kiveti, mint káros betolakodót.

2015. február 14., szombat

Apa fia

Este későig segített a fiam a padokat pácolni. Persze ott voltak a többi fiúk is. Jól csinálom tátá? Kérdezte. Igen, biztattam. Csak nézd meg, ne maradjon egy csepp fehér rész sem. Ki lehet javítani a hibát, ugye apa? Igen. Mondom. Az élet arról szól, mondja a fiam, hogy a hibákat kijavítjuk. Ugye apa? Igen, mondom. Te mondtad apa.
Közben odajött Csabinak a húga, a fáradtnak született generáció, és dúdolgatja a mobil telefonból kicincogó rap szöveget. Azt kérdi tőle a fiam, te nem pácolsz? Neeem. Feleli enyhe felháborodással. Há miért? Te mi leszel, ha nagy leszel? Kérdi a fiam a lányt. Húzza a vállát a csaj. Hát én honnan tudjam? Miért, te mi leszel? Kérdez vissza a fiamra. A fiam mosolyogva rám mutat az ecsettel a kezében és azt mondja: asztalos. Hehehe. Kacagott az érettségi elé néző lányka. És tovább bólogatott a rap ritmusára. Azt mondja a fiam, há mi leszel? Hercegnő? És őszintén el kezd kacagni. Igen, mondja a csaj, hercegnő leszek. Na az tudod meddig tart? Meddig? Az esküvőig! Hahaha, tör ki az egész banda. Folytunk el a röhögéstől. A fiam dettó, mert érezte, hogy valami nagyon vicceset mondott.
Nézem a kis hatéves fiamat és álmélkodom. Elgondoltam, hogy én is így rajongtam apámért. És talán ő is így rajongott értem. Jó érzés. Mit ehhez az érzéshez az áram dolog? A világ szegénysége? A túlnépesedés? Ez egy olyan érzés ami nem e világból való. Nem lehet létrehozni, nem lehet megszüntetni. Ez van mióta a világ és hét nap. Ez az érzés van és kész. Letérdel előtte politika, teológia, technika. A világ semmi előtte. Meg lehet zenésíteni, versbe lehet foglalni, regényeket lehet írni róla, de mind semmit sem ér, ha nem érzed. Ha nem éled meg.
Eszembe jutott az én életem és annak zötyögős pályája. Jó volt nekem mindig hazatérni a szüleimhez, panaszkodni, örvendeni. Szeretném ha fiam is hazajönne miután álmessiásoktól megcsömörlik, vagy éppen nem lesz pénze. Jöjjön, hogy apa, nem jó a műhely, ahogy csinálod, átszervezem. Jöjjön ha öröme lesz, ha bánat éri. Csak jöjjön. Bárhogy jöjjön. Várni fogom. Amint Isten is vár minket. (Gondolom).

2015. február 12., csütörtök

Az öreg is ember

Felhívott Péter bácsi. Hogy na, hogy vagyunk? Itt né, mondtam neki. Küszködünk. Nem kezdtem el részletezni az áramügyet, meg az állami adósságaimat. Egyrészt tudja, meg egyrészt már unom csak a gondolatát is ezeknek.
Beszélt a kertjéről, s hogy a felesége is jobban van egy kicsit. Aztán elmondta, hogy elöntötte az árvíz. Egy méter húsz volt a víz az udvaron, negyven centi a házban. Unalmasan mondta el, éreztem a hangján, hogy nehezére esett elmondani. Mikor? Kérdeztem. Há ezelőtt egy hónapja. S miért nem mondta Péter bácsi, mondtam neki, hisz ezelőtt két hete is felhívott? Há minek még szomorítsam magát is, mondta.
Emlékszem, azon a nap mentem Kolozsvárra és Tordát elhagyva láttam valami furcsa fekete felhőket. Olyan képződéseket életemben nem láttam. Lefelé alakultak a felhők, mintha forgószél húzná a földre. Mondtam is a feleségemnek, te nekem nem tetszenek azok a felhők. Persze, hogy bele kellett menjünk a feketeségbe, mert pont Kolozsvár fölött volt. Leszakadt az ég. Szabályosan lezuhant egy hatalmas víztömeg. Egy perc alatt folyóként ömlött a víz az utcákon. A feleki úton lefelé focilabdányi köveket görgetett az ár. Mondtam, én nem állok meg, mert a fene tudja, mibe ragadunk bele. Minden autó megállt, félrehúzott. Én látván a víztömeget és a dörgedelmet, tekertem lefelé a város felé. Kiderült, hogy jól tettem, mert a gördülő kövek nekicsapódtak az álló autóknak. Meg jó magas az én tragacsom, jobban viselte a kövek csapódását. Azt nem hittem volna, hogy ez a nagy idő az egész Kalotaszeget is bevette. Mert aznap öntötte el Péter bácsi házát is a víz.

Én többször elgondoltam egy specifikus öregotthont. De aztán az engedélyekre, meg ezekre gondolva, mindig lemondtam a gondolatról.

Vannak aktív öregek, azok a fajták, akik szeretnek matatni. Mint Péter bácsi. Hatvannyolc éves. De állandóan matat valamit. Fúr, farag, köszörül, hegeszt. Ez tartja fent. Egyedüllétében, a feleségével, elég sokat iszik. Péter bácsi amíg nálam dolgozott, több mint egy évet, nem ivott. Nagyon fontosnak érezte magát, és ez hatalmas erőt és önbizalmat adott neki. Nagyon szerettem ahogy Péter bácsi viszonyult a munkához. És a fiatalabbakat is rugdosta. De aztán láttam én, a családja nem nézi jó szemmel, hogy ilyen messze eljött otthonról. Persze arra senki nem gondol, hogy az öregnek mit jelentett a munka és a plusz pénz. Csak minden gyereke aggódott, hogy szegény apa agyondolgozza magát, de arra senki nem gondolt, hogy ez neki tulajdonképpen terápia. Mert minden fiatal úgy látja az öreget, aki szépen papucsban otthon ül a meleg szobában és nem csinál semmit. Csak táblézik meg sakkozik.
Pedig az öreg is ember.

2015. február 6., péntek

Sznekket hoztam csillagok!

(az Istvánok 3 – a prüntyőke 1)

Elmentem az Istvánokért, mert zsebpénzezni akarnak. Verekednek, hogy ki jöjjön. Mondom a pótszülőnek, isten fel s isten le, csak sápadtarcút viszek. Az élők az élőkkel, a holtak a holtakkal. Felebarátaim a rézbőrűek is, de a három lépés távolságon belül nekem már sokba kerül a barátság, mert ezek azt neszelik meg, az ember hol tartja az értékesebb szerszámait, az éj leple alatt kéretlen látogatást tesznek és másnap két deci pálinkáért elcserélik életem néhány évét.
Odajön az Isvánok egyik öccse, kisöccse, de nem a legkisebb, még óvodás, és várja a megmentő szelekciót. Mondom mi van, te is melózni akarsz? Csak áll zsebre dugott kézzel és hallgat. És néz rám, mint a sorsfordító atyaistenre. Hú de kurvára ismerem ezt a nézést. De majd leszokik erről.
Csak gondoljunk bele, ki szeretné gyermekét cigányok közé engedni, oda tudni, ha valami vele történik? Istent is megtagadná mielőtt szufláját kiadná, csak oda ne kerüljön. Miféle lehet az olyan ember, aki magját ontja az Istvánokra és nem törődik utána, hogy a cigányok közé kerüljenek?
Hát kurvára ismerem ezeket az embereket is. És lehet székely is, abból az ősmagyar árpádsávosból is, mert én mondom kurvább az ilyen ember, mint a cigány.
De hát a sorsot veszem onnan, ahonnan elém jön. Mint ez a zsebredugott prüntyőke, aki le nem maradna semmiféle buliról, mert valahonnan érzi, hogy én más kategória vagyok, nekem másak a feladataim, az ő szemében én vagyok az alkotó, míg ők a puszta vegetációban tengődnek, anélkül, hogy történne valami abból a nagy élet experianszból.
A pinkfloydi fasírtgép. Ahol a disznó a marhával közös zsírba kerülnek. De az Istvánok fasírtjába patkány is kerül bőven. És mit nem tanul meg a rászoruló? Az elején nehéz, de a sors vasfoga betöri.
Még utána néztem, engem nézett, nem a piros kocsit. Nem ajándék, nem tiszta ruha, nem édesség kell a prüntyőkének. Egy sorsfordító atyaisten kell neki. Egy apa. Ki valahol -ha nem részeg- más István magokat szór.
Egyszer ez az István elszólta magát, hogy jobb neki így, hogy nincs apja s anyja. Van, de jobb ha nincs velük. Nem részletezte. Nem is kértem. Sosem firtatom a múltat. Nézzünk előre s ha majd időnk lesz, kurvaannyapicsájázunk...
Csináltam aztán szenyót a fiúknak, jó nagyokat, tettem bele mindent, s magamban elgondoltam, hogy hoztam szkubisznekket fiúk...de mi van, ha nem tudják mi az a szkubisznekk? Akkor inkább csak: sznekket hoztam csillagok. De nem értenék. Mert mitől csillagok? És nemcsak csillagok, hanem olyan csillagok, melyeket akármilyen teleszkóp nem lát. Nem elég ide istenség, tudomány, ide emberség kell ezeket a csillagokat meglátni.
De ma azokat az egeket kémleli az ember, ahol a Héraklészok átverik az Atlaszokat. Kell nekik a mindenható isten, de a sors különleges misztikájára hivatkozva nem szorítaná meg annak az élősködőnek a nyakát, aki elől születik és hátul meghal és mást se csinál csak rág és rág, nemz és nemz.
Mert mik ezek a prüntyőkék? Mik ezek az Istvánok? Számok a statisztikában. Egy kontó az üdvösség bankjában, feltéve ha márkanév alá kerülnek. Mert ha nem kerülnek márkanév alá, akkor a nagy nyűnek az elhaló félben levő hátsó részei maradnak, melyek csak rúgni tudnak, hogy a nagy nyű rághasson még egy centit.
De majd kinőve a márkanévből, a fasírtgép fogaskerekei lesznek továbbra is, mert ugyanazt az istent fogják látni, aki a misztikummal tele sorsot irányítja.
Ez a prüntyőke ott zsebre dugott kézzel ordít Istene felé.
De majd leszokik. De bár ne szokna le. Inkább veresse be a pofáját, de ne szokjon le az Istennel való perlekedésről. Mert az Isten is unhatja már, hogy mindaz amit teremtett csak egy engedelmes féreg, kinek minden úgy jó, ahogy van, semmit se szépítene, nem javítana, nem segítene.
Az Isten is egyedül van a Teremtésben.
De ez nem látszik a periszkópokkal.
Nem mondtam semmit aztán. Annyit mondtam: fiúk itt a kaja. Mossatok kezet s egyetek. 
De magamban azt mondtam, hogy sznekket hoztam csillagok.

2015. február 5., csütörtök

Ticket a mennybe

Elalszom Temesváron az autómban, a megyei kórházzal szembeni parkolóban. Éjszaka feleségem mellett őrködtem, veseműtéten esett át. Napközben kijövök egy burgerre, kicsit kiszellőztetem az agyam, elbóbiskolok az autóban.
Mikor kinyitom a szemem, egy köteg cédula van befogva az ablaktörlővel. Elkezdem olvasgatni és áll a szőrszálam, mert hajam kevés van már, asszondja, hogy mivel nem váltottam parkoló jegyet, megbüntettek. És már előttem lezajlik az a pokoli utánajárás, mivel az autó marosi rendszámú, a város Temesvár, én meg tyúkfalvi.
Az ilyen büntetésnél sosem tudja az ember, hogy miért sétáltatják három megyében ide-oda, ilyen vagy olyan pecsétért. Mert egy dolog, hogy valamelyik megyében kifizeted a büntetést a városházán, a számlát el kell vidd arra a rendőrségre, ahol be van íratva az autó. És ki tudja nekem tyúkfalván kinek mit kell bemutatnom? Ezen bosszankodtam, hogy a fene egye meg ezeket a temesváriakat, nehéz volt annak a parkoló őrnek rám kopogni? Ha már parkoló jegyet árult? Megnézem a parkoló táblát, hát biza parkoló jegyet nem lehet csak úgy venni, mint egy perecet, annak helye van, csak nem írja hol?
Három cédula volt, csak később vettem észre, hogy a legvégén van egy cetlicske és ott írja, hogy ha még most írok egy sms-t, a rendszámommal, azzal kiváltom egy napra a parkolást és el is felejthetjük a büntetést.
Atya úristen, hála a püpükéknek és szentjeinek, azon nyomban írtam egy sms-t és jött is a válasz, hogy akkor oké minden. Tiszta vagyok. Hálával telt meg a szívem ezek a derék temesváriak iránt, hogy ilyet kitaláltak.
Elgondoltam, mi lenne, ha az Úr asszondja majd, he-he-hhe. Nincs is tüzes kemence, mondj egy imát, oszt csá, tiszta vagy mint a pinty.
Az lesz ám a buli.

2015. január 29., csütörtök

Angyalos ágy

Egy bácsihoz hívtak, hogy kell valami korlát egy ágyhoz. Mert sajnos a bácsi le van bénulva és éjjel nincs vele senki. Nappal egy öreg néni látja el az ágyban fekvőt. Hiába tettek székeket az ágyhoz, reggelre a bácsi mindig a földre került.
Mostanában nagyon összegyűltek az ilyen apró munkák. A baj, hogy ezek mind sürgősek és akkor elcsúsznak a határidők a nagyobbacska munkáknál. És így válok komolytalanná. Megszoktam már.
Elmentem a bácsihoz, ő magyar, románul majdnem semmit nem ért, a néni meg román, nagyon keveset ért magyarul. Szerencsére valamennyit tudok mindkét nyelven. 
A bácsi elmondta, hogy kell neki egy korlát, eddig székeket tettek oda, de mi lesz az angyalokkal, akik éjjel a székeken ültek, ha én most korlátokat teszek oda neki? A néni meg azt mondta, hogy találjak ki valami könnyű rácsot, hogy nappal ő is könnyen elvehesse, de meg is tartsa a bácsit éjjel az angyalaival együtt.
Hát nehezen jött az ihlet a ráccsal. Volt egyéb befejezni valóm, meg tele lett a fejem a faházakkal. Hogy legyen? Kivel? Mivel? Mi lesz a családdal? Stb. Aztán az a valaki, aki elküldött a bácsihoz, újra hívott, hogy kitaláltam e valamit? Megígértem hétfőre, azaz mára. Aztán vasárnap kiagyaltam egy könnyű valamit. Fel is szereltük ma reggel. Mindenki boldog volt. Nem esett szó az angyalokról többet, én sem erőltettem. A néni akart fizetni valamennyit, nem fogadtam el.
Mondtam Giginek, csak ide ne kerüljön az ember. Nem kérek mást Istentől, ha én is ilyen helyzetbe kerülök, kerüljön egy lúzer asztalos, aki tákol majd nekem egy rácsot. Amin az angyalok is csimpaszkodhatnak.
Megnyomtuk az autót, beindult és már tekertünk egy másik munkához.